Olyan esemény történt ma, ami ebben a formában példa nélküli; két uniós tagállam is megvétózta az Európai Uniói 7 éves költségvetését. Magyarország és Lengyelország élt azon szuverén jogával, hogy ne fogadja el ezt az elkövetkezendő időszakot kontinentálisan meghatározó büdzsé tervezetet benne a pandémia után várható gazdasági kilábalást elősegítő gazdaságösztönzéssel.

Erre bármelyik államnak joga van. Ha úgy érzi valaki, hogy előnytelen gazdasági környezetbe kerül, ha annál a bizonyos közös kalapnál méltatlanul hátrább sorolják, ha nem kapja meg azokat a korábban már megszokott uniós támogatásokat, amelyek hiánya érzékenyen érintené az adott ország költségvetését, nyilvánvaló módon köteles hallatni a hangját. A vétó, mint lehetőség nem szokott ugyan előkerülni az eszköztárból, hiszen ez idáig már előtte a diplomácia eszközeit felvonultatva mindig sikerült időben kompromisszumokat kötni. Most igen.

Mert most teljesen más a helyzet. A magyar és lengyel vétónak ugyanis gyakorlatilag köze nincs e két országot esetlegesen előnytelenül érő forráselosztáshoz. Még csak a látszatra sem adva a magyar és lengyel kormány gyakorlatilag zsarolja az EU-t. Mi nem a számok miatt vétózunk, hanem mert ez az egyetlen eszközünk maradt, amivel visszalőhetünk a rendszabályozásunkra tett kísérlet irányába. Az EU-nak és az azt vezető Németországnak ugyanis elege van belőlünk. Unják az önállóságunkat, unják a nyugatról nézve egyre halványuló demokratikus berendezkedésünket. Unják a különutasságunkat, az egyre jobban terebélyesedő korrupciót és azt, hogy politikai vagy gazdasági helyzetünkhöz képest sokkalta hangosabb önálló hangot ütünk meg az EU-n belül, mint amekkorák vagyunk valójában. Az uniós támogatások jogállami kritériumokhoz való kötése gyakorlatilag ezt jelenti. Mindaddig, amíg nem világos, hogy ki és mi alapján véthet a jogállami kritériumok be, vagy be nem tartása ellen a magyar és lengyel kormány félelme jogos, hogy gyakorlatilag zsarolva leszünk az uniós kifizetésekkel,(vagy ki nem fizetésekkel) ezt megelőzendő tehát inkább mi zsarolunk.

Nyílván a magyar kormány el fog menni a falig, de esélytelen. Most még a politikai vétónál tartunk, ami ijesztgetésnek jó, de másra nem. Bizonyos értelemben a veszteni valónk kevés, mert a nemzetközi reputációnk így is annyira alacsony, hogy ha most emiatt meg is haragszik ránk a többi európai ország közvéleménye az nem oszt nem szoroz. Pénzügyi szempontból, ha az uniós kifizetések jogállami kritériumokhoz kötöttsége mellett kerül elfogadásra az uniós költségvetés Magyarország állandó harcokra és csökkentett kifizetésekre számíthat, hacsak nem áll be a sorba és az Orbán kormány nem fúj teljes ideológiai pálfordulást és változtat eddigi retorikáján (ez utóbbi egyenlő lenne a politikai halállal).

Azonban egy el nem fogadott 7 éves uniós költségvetés esetén nem jönnek az országba az uniós támogatások, források, amelyek döntően a vidéki Magyarországot sújtanák, elsősorban a mezőgazdaságot és az uniós felzárkóztatási pályázatokon idáig kaszáló kistelepüléseket. Ez utóbbiak abszolút a Fidesz hátországa. Egy darabig el lehetne adni még jobban a „Vesszen Brüsszel” paradigmát, de ha a hazai ellenzék megérzi a vérszagot, hogy minden egyes forint elmaradt földalapú támogatásért a jelenlegi kormány felel az nagyon nehéz helyzetbe hozza a Fideszt, arról nem is beszélve, hogy a saját NER hátországuk is pontosan ezekből az uniós támogatásokból él.

És van még egy érv, ami miatt komolytalan a magyar kormány vétója. Ez pedig a német érdekérvényesítés egy bevett eszköze. A mindenkori német kormány és német nagytöke mindig kéz a kézben jár. Kaptunk már néha figyelmeztetést ezen az úton. Egy kis időre leállított Audi, Mercedes vagy Bosch gyár súlyos százalékokban mérhető módón vetheti vissza a magyar GDP-t. Ha térdre akarnak kényszeríteni, megteszik.   

Súlyos pofon elé néz a magyar kormány. Vétózhat, de mindenképp veszít. A baj, hogy az ország látja a kárát.

Ideje észre térni, idáig sok mindent elnéztek nekünk, úgy tűnik ez most megszűnt.

Hátraarc! A jelszó; „nyergelj, fordulj”!