Kentaurok, főispánok, szódabikarbóna

Kentaurok, főispánok, szódabikarbóna

Tudom, lerágott csont. Figyelemelterelés. A kibontakozóban lévő gazdasági mélyrepülés elfedése… Valóban, mondhatnánk azt, hogy szóra sem érdemes ez az egész főispánosdi mizéria. Bedobták, rágtuk, lecsengett. Elmélkedhettünk rajta, hogy mi jön még, vajon mikor fagy be a Duna jege még egyszer annyira, hogy országgyűlést tarthassunk rajta. Esetleg, ha nem megy magától, akkor fagyasszuk be mi magunk közpénzből, biztos van rá valami uniós tender, okosba valamiféle megoldás.  

175 éve született Mikszáth Kálmán - Kékes Online

És mégsem mehetünk el szó nélkül emellett az ispánozás mellett, mert miközben csupasz fenékkel, teljességgel kiköltekezve, a saját szövetségi rendszerünk szélső perifériáján, gazdaságilag végtelenül sebezhetően megyünk bele épp egy világválságba, ezek szerint a mindenkori magyar úri, elit, ugyanott tart, ahol Mikszáth idején.

Próbálunk megszabadulni a jellegzetes kelet - európai, pacalt és velőt evő, saját kis aranyos, korrupciós, kéz kezet mos urambátyám világtól, ahol a kutyabőr, a kacagány, a rokonság, a kártya, a szilvórium és a Jókai által leírt „örök pohár” boldog, gondtalan, feudális, falusi léte határoz meg mindent, de nem megy. Ma sem megy, az eredetihez képest kétszáz évvel később sem megy. Sírunk Trianon után (joggal), de ugyanúgy meghágjuk a cselédlányokat a hátsó szobákban, ugyanígy dísznek tartjuk az egyházat, ugyanúgy nagyképű, semmivel sem igazolható dagadó mellkasú szittya öntudatunk árnyékába húzódunk a világot fénybe öltöztető napsugarak elől, amelyek fénye ezt rajzolnák a bőrünkre; emberség, tolerancia, jószívűség, önzetlenség, szabadság, önrendelkezés, krisztusi kereszthordozás, közteherviselés, összetartás…

NEM. Mi a múltban akarunk élni. Abban a múltban, ami millióinkat vitte el Amerikába, ami kétszer felperzselte ezt a gyönyörű hazát, ami kommunistákká és nyilasokká tett minket (mikor mire volt igény), ami megakadályozta, hogy egyszer, csak egyszer is jó oldalt válasszunk az aktuális világégések során, és ami a nemzet részleges halálát hozta el a trianoni csonkolással.

Lenne reményünk. Lehetne reményünk. Magunk mögött hagyni azt a régit, azt az „ugart” azt az „édes-keserű-bús”, ámde mérgező Magyarországot és elkezdhetnénk építeni végre az újat. Ám mindig, mikor már elhinnénk, hogy most végre sikerül, a minduntalan felbukkanó turáni átok - fátum utánunk nyúl, visszahúz, leteper, most éppen „beispánoz”, és a kezünkbe nyom egy pálinkás poharat… MI meg isszuk, úgy, mint ezer éve, és boldog mámorban halunk meg és senkit sem érdekel, hogy nem változott semmi, ahogyan apáink idején sem és apáink apáinak idején sem. Csak közben egyre kisebb és kisebb lett a Hon, meg a Nemzet.

Sebaj. Jól van ez így, ahogy van. Hurka, kolbász, mákos kalács, töltött káposzta legyen… meg szódabikarbóna.

"Manus manum lavat" Sose halunk meg!!! (de)